A Malfoyokat mindenki szereti, ugye? Nekünk például vannak kedvenceink a róluk szóló történetek között. Igazából rengeteg, de most nagy nehézségek árán csináltunk egy válogatást, és tálcán nyújtunk nektek tíz történetet, amely élvezetes és inspiráló lehet. De, hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog, a szórakoztatás mellett egy kis feladatot is kaptok: találjátok meg az egyes idézetek forrását! A szokásos, malfoykihivas'kukac'gmail'pont' com e-mail címre várjuk az egyes csapatok kapitányától a megfejtéseket.

Amelyik csapat a legtöbb szerzőt és címet megtalálja, kap tőlünk öt jutalompontot. A határidő szeptember 20.!

Könnyítésként annyit elárulunk, hogy a kihívásban részt vevő játékosoktól nem válogattunk be szövegeket - nem azért, mert nincsenek a kedvenceink között, hanem mert nem lett volna igazságos, hiszen a saját szövegét mindenki hamarabb felismeri, mint a másét... ;-)

Figyelem! Ez nem egyéni játék! A csapatoktól várjuk a megoldást.
Google a barátunk, de ezúttal ne vonjátok be a játékba. Biztos, hogy fog ez menni nélküle is. És van időtök más úton-módon keresgélni. ;-)

Az idézeteket a "tovább" gombra kattintva tudjátok elolvasni. :-)

1. Idézet

„– Miért szomorkodsz, Potter? – Malfoy letelepedett mellé; a hátát, akárcsak a lány, a fa törzsének döntötte. – Hiszen elmegyek, akkor meg mi a baj?
– Mi van, ha azt mondom, hogy éppen ez?
Scorpius meghányta-vetette magában a dolgot. – Az igencsak kínos volna – felelte végül –, mivel arra kényszerülnék, hogy beismerjem, a griffendéleseknek mégis van humorérzéke.
A lány prüszkölve felnevetett. – Nem szoktál tévedni.
Scorpius még egyszer alaposan szemügyre vette Lily Pottert, pedig ismerte már minden szeplőjét, az álla vonalát, a nevetőráncokat a szája bal sarkában (amik halványan akkor is kirajzolódtak, ha a lány komoly arcot vágott), azt az egyetlen rövidke, vörös hajfürtöt, ami makacsul göndörödött a homlokánál…
Nem volt olyan szoborszerűen tökéletes, mint az ő nagyanyja, vagy az anyja, még csak olyan szép sem, mint Ginevra Potter – valószínűleg soha nem is lesz. Scorpius azonban úgy érezte, neki attól még megfelelne.
A koranyári égen szikráztak a csillagok, Lily sosem volt jó asztronómiából, de a szépség csodálatához arra nem is volt szükség, és könnyebbnek tűnt a kozmosz végtelenségén merengeni, mint kínzó és értelmetlen földi dolgokon.
Csak akkor eszmélt fel, mikor Scorpius ajka már az ő ajkát kereste. Nem tudta, ez mégis hogy történhetett, azt még kevésbé, hogy miért, mindenesetre ijedten, kissé kapkodva viszonozta a csókot.
Scorpius vigyorogva húzódott el tőle. Nem úgy tűnt, mintha magyarázattal akarna szolgálni.
– Búcsúajándék? – találgatott Lily.
– Egy időre.
– Nekem még két évem van itt. Az rengeteg… és az iskolán kívüli világ olyan izgalmas…
– Igen. Amíg te tanulsz, én körülnézek benne.
– És ott ragadsz, rólam meg megfeledkezel – mosolyodott el Lily szomorúan.”

2. Idézet

„Rendezetlenül leszórta a csomagjait, leeresztette válláról a kabátját, és már félúton volt a karján, amikor a bejárati ajtó szép lassan becsukódott. A konyha irányított fénye miatt csak egy kezet látott a kilincsen, maga az alak, aki az ajtó mellett állt, sötétbe veszett.
Hermione megdermedt. A saját kabátjával maga kárhoztatta tétlenségre a kezét, és nem bízott abban, hogy az idegen türelmesen kivárná, amíg ő végérvényesen kibújna a kabátjából és felkapná a pulton heverő pálcáját. Viszont így sem maradhat, ebben a védtelen helyzetben. Mitévő legyen hát?
- Ha már szóba elegyedsz azzal a mugli vénasszonnyal, legalább figyelhetnél rá - szólalt meg egy bársonyosan mély hang.
Hermione összerezzent. Ismerős volt ez a hang.
Az alak közben előrébb lépett, és bár nem világította meg teljesen a fény, ahhoz elegendő volt, hogy Hermione lássa, valóban ő az.
- Draco - suttogta vértelen ajkakkal.
- Megmondta, hogy egy idegen fiatalember mászkált ma a lépcsőházatokban. Magas, szőke, fekete ruhában, és olyan hátborzongató volt - idézte gúnyosan elhúzott szájjal.
- Draco! - A kabát végre végigcsúszott a karján, és a földre hullott, de Hermione még mindig tehetetlenül bámult egykori kedvesére.
- Igen. Én vagyok. Nem hiszel a szemednek? - kérdezte az ifjú azzal a gunyoros arckifejezéssel, ami réges rég annyira dühítette Hermionét.
- Hogy kerülsz te ide? - kezdte megtalálni a lány a hangját.
- Bejöttem - vonta meg a vállát kissé a férfi.
- De hát hogyan? Az ajtó zárva volt, és a varázslatok...
- Gyermetegek - vágott a szavába elkomorodva Draco. - Ezeket még Crak és Monstro is át bírná törni.
- De nem voltak áttörve! - húzta össze a szemöldökét Hermione. - Érintetlenek voltak!
- Ehhez viszont már én kellettem - válaszolt Draco.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy úgy tudsz megtörni ilyen védelmi varázslatokat, hogy azokon meg sem látszik semmi? - hitetlenkedett a lány.
A fiatalember szája szélén megjelent egy öntelt, kissé lenéző, kegyetlen vonás.
- Nem - válaszolta. - Csak semlegesíteni tudom őket, és újra aktiválni.”

3. Idézet

„Harry egyik kezében a teáscsészéjét tartotta, a másikkal Lucius haját simogatta. Lucius bevallotta magának, hogy kimondottan kedvére való a dolog, majd felpillantott, és azt látta, hogy az egész gyülekezet kimeredt szemmel bámulja Harryt.
A zöld szemek meglepetten pillantottak fel. - Érezték már ezt? Olyan, mint a selyem.
Lucius álla leesett, csakúgy, mint az egész csoporté, aztán a következő pillanatban mindenki kíváncsian megsimogatta Lucius haját, úgy, mint akik egész életükben erre vágytak, csak soha nem merték megtenni.
- Csodás, igaz? - kérdezte Harry, Lucius pedig teljes sokkba dermedve ült a hirtelen figyelem kellős közepében.
- Khm, és a gyűlés? - próbálkozott Lucius.
Az ámuló mormogást, miszerint tényleg milyen selymes is Lucius haja, azonnal felváltotta a sietősen előrántott pergamenek zörgése.
Harry tovább simogatta Lucius haját, élvezve a többiek irigy tekintetét.
- Tehát, a probléma az, hogy továbbra sem növekszik a házasodási kedv - mondta Cornelius az egybegyűlteknek.
- Nem jól veszi ki magát a közvélemény előtt, hogy te képviseled az ügyet, és még nem házasodtál meg - fordult Perselus Lucius felé.
- Meg kellene házasodnod, Lucius, jó nagy házad van - jegyezte meg Harry, miközben az ujjára csavart egy hosszú hajfürtöt.
A kommentár heves mormogást váltott ki, mire Lucius megköszörülte a torkát. - Én úgy látom, hogy a lakosság nagy része azért már elkezdett szeretőket tartani.
- Mi szeretők vagyunk, Lucius? - kérdezte Harry ártatlanul.
Perselus és Arthur az asztalra köpte a teát, Cornelius csuklott, Lucius pedig leejtette a csészéjét.”

4. Idézet

„Másnap délután, mikor Lily a könyvtárba igyekezett, hogy befejezze az átváltoztatástan házi feladatát, úgy a gondolataiba mélyedt, hogy nem vette észre a közelgő Scorpiust és szó szerint nekirohant. Az ütközéstől elejtette a kezében lévő könyveket, pergameneket és a pennáját is. A fiú ezúttal egyedül volt és minden felsőbbrendű arckifejezést mellőzve, bűbájosan a lányra mosolygott.
- Minden rendben? – kérdezte tőle szokatlan kedvességgel, miközben egy pálcaintéssel visszavarázsolta Lily kezébe a cuccokat. A lány azonban hitetlenkedve pillantott rá.
- Na jó, Malfoy, ki vele! Miért vagy ilyen?
- Miről beszélsz? – nevetett rá a fiú, mire Lilynek majd kiugrott a szíve a helyéből.
- Hahó! – csettintgetett az arca előtt a vörös. - Kedves vagy! Velem!
- Miért, talán tilos? – kérdezte a másik, még mindig vigyorogva.
- Nem, csak…
- Hé! Ha már így összefutottunk, kérnék tőled valamit…
- Úgy tudtam! – csattant fel idegesen a lány. – Tudtam, hogy ez csak valami taktikai fogás! Na ki vele, mire készülsz!
- Csigavér, Potter! Igazából nem is kérés, hanem kérdés.
- Nem érdekel! Tudom, hogy készülsz valamire! – dühöngött tovább a griffendéles.
- Nem készülök én semmire… illetve semmi olyasmire, csak… szerettem volna megkérdezni, hogy van-e kedved Roxmortsba kísérni a Valentin-napi hétvégén? – kérdezte a fiú, majd zavartan elmosolyodott. Lily pedig egyre idegesebben folytatta.
- Mi van? Meghibbantál, Malfoy? Engem nem fogsz felhasználni semmihez! Nem megyek veled sehová, te is tudod, hogy Joe-val járok!
- Nyugodj le, csak egy rossz ötlet volt! Különben meg, szerintem te hibbantál meg! Alexandernek igaza volt, te tényleg csak a nyomorékokra buksz. Bár jobban meggondolva, megérdemlitek egymást Sullivannel! Na, további szép napot! – mondta, azzal bosszús és immár a szokásos felsőbbséges arckifejezésével magára hagyta a megszeppent lányt.”

5. Idézet

„Bár ez a történet nem rólam szól, úgy érzem, azt azért el kell mondanom, hogy ekkor már nem éltem házasságban.
A nők sosem voltak rám semmiféle hatással, számomra pusztán esztétikai kategóriát jelentettek. Narcisszával természetesen érdekházasságot kötöttünk, az ő családja rangot kapott a frigy révén, az enyém pedig örököst. (Ugye nem kell magyaráznom, hogy nem csak a muglik képesek utódot létrehozni nemi aktus nélkül.)
A kapcsolatunk mindig is szívélyes volt, és Cissa éles eszének gyakran vettem hasznát. Akár az egész életünket leélhettük volna együtt békében, ha az én drága feleségem nem esik szerelembe. Még csak 35 éves volt, és úgy éreztem, nem tagadhatom meg tőle, hogy igazi férje legyen, és gyerekeket szüljön. Szépen váltunk, Cissa azóta is boldogan él, és két kislánya született. (Draco nagyon kedveli a féltestvéreit.)
Tehát az én drága barátommal kettesben ünnepeltünk a kúriában, és miután kellemesen elfáradva éppen magunkra húztam a takarót, Perselus miden előzményt és minden logikát nélkülözve megszólalt:
- Potter meg fogja ölni magát.
- Honnan tudod? - kérdeztem, meg sem próbálva eltitkolni a meglepetésemet.
- Nos... meglátogattam - szűrte a szavakat a fogai között kelletlenül.
- Mikor?
- Másnap... - nem kellett elmondania, minek a másnapján. - És tegnap is.
- Miért?
- Te nem láttad utána... de én igen. Bár egy örökkévalóságnak tűnik, mindössze három hete történt. És Potter nagyon rossz bőrben van. Attól tartok, nem tesz semmit ellene, sőt... - sóhajtotta Perselus.
- Csak nem sajnálod? Mást sem hallottam hét éven keresztül, minthogy micsoda felfuvalkodott kis tetű, arrogáns, szemtelen, magamutogató, ostoba, öntelt, bekép-
- Elég!
Felkönyököltem az ágyban: - Ki vagy te, és mit műveltél a szeretőmmel? - kérdeztem, és csak félig viccből. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Perst aggódni látom, és hogy éppen Potter miatt. Mintha nem is ő lett volna.
Mióta győztünk, nem kellett többé az "undok, önmagát és mindenki mást is utáló, megcsömörlött bájitaltanár" figuráját hoznia, és ő könnyed szívvel mondott búcsút az utált szerepnek. Perselus sosem volt, és sosem lesz egy vidor, viháncoló, könnyed figura, de valójában sokkal harmonikusabb és pozitívabb szemléletű személyiség, mint amit mutatni volt kénytelen csaknem két évtizeden át. Potterért való leplezetlen aggodalma mégis meglepett.
Látva félig gyanakvó, félig csodálkozó tekintetemet, elmosolyodott, és végigsimított az arcomon. Belesimultam az érintésébe, és hagytam, hogy azok a hosszú, finom ujjak a hajamban matassanak.
(Mindig megdöbbentett, hogy vannak, akik Perselust csúfnak találják. Holott Pers gyönyörű: azok az éles vonások, az a merész orr, az a karcsú, tökéletesen arányos felépítésű hosszú test, az az elegáns mozgás és az az andalító hang... khm. Elnézést, már megint elkalandoztam... )”

6. Idézet

„Egy cinikus félmosollyal néztek egymásra, és indultak el a gazdagon díszített folyosókon. Scorpius lazán zsebre dugta kezeit, majd egy oldalpillantást vetett társára.
- Te Al…
-…?
- Hogyhogy te is eljöttél? - és próbálta elnyomni azt a tudálékos mosolyt, ami kiülni készült az arcára.
Albus arca azonnal elvörösödött, és hogy ezt leplezze, ujjait összekulcsolta tarkóján, hosszú fekete haja alatt. Mereven előre szegezte tekintetét és úgy válaszolt.
- Beszélnünk kell, Malfoy.
- Aháá, értem. És miről? - Albus orrcimpái idegesen tágultak ki. Scorpius keresztbe fonta maga előtt a karjait, majd eltűnődve megütögette ajkait. - Hmm… miről is akarna velem beszélni Griffendél bajnoka, a magasságos és isteni Kviddicsjátékos, Albus Potter? Miről... miről is…? - Albus már nyitotta volna a száját, hogy a feledésbe átkozza az idegesítő Mardekárost, mire Malfoy szemtelenül felcsattant, és a tenyerébe ejtette bezárt öklét. - Megvan! - egy sunyi, behízelgő mosollyal közelebb hajolt, és nekiszorította Albust a folyosó egyik falának. Mivel a fekete hajú vagy egy fél fejjel alacsonyabb volt nála, arcába hajolt és érzékien szájára suttogta. - Csak nem a meccs utáni kis testmozgásunkról akartál beszélni?
Albus végtelenül zavartnak tűnt… és édesnek. Arca kipirult, mellkasa szaporán emelkedett, tekintete szégyenlősen kerülte Scorpius átható pillantását. A szőke fiú ellenállhatatlannak találta, amikor ilyen. Ajkait lágyan a másikéra simította, mire Albus szemei ijedten kerekedtek ki, majd ahogy túljutott az első sokkon, dühösen lökte el a másikat. Ordítva törölte meg száját, míg tekintetével a folyosót ellenőrizte.
- Megőrültél Malfoy? Hogy képzeled, hogy csak úgy rám mászol?! Te önelégült, sznob seggfej!
Scorpius elbizakodottan felemelte egyik szemöldökét, és figyelmen kívül hagyta a sértéseket.
- Már miért őrültem volna meg? Az öltözőbeli reakcióidból arra következtettem, hogy nagyon is szeretnéd az érintésem - jobb kezével leheletfinoman simította meg a kipirult orcákat. Albus idegesen kapta el a sápadt kezet, és megszorította.
- Az egy tévedés volt! Pont ezt akartam veled megbesz…
Malfoy ezüstszürke szemei dühében mélyszürkére sötétültek el. Tévedés?!
- Ezért jöttél ide? Kösz, nem kérek az önámításodból - ezzel kirántotta karját Albus szorításából, és csörtetve elvonult mellette.”

7. Idézet

"Draco az oldalán feküdt a fal felé fordulva. Annyi helyet hagyott maga és Harry között, amennyit csak tudott. Harry a hátára feküdt, és megpróbált egyáltalán nem gondolkodni. Végül észrevette, hogy Draco remeg. Nem nagyon, de épp eléggé. Rájött, hogy Draco sír, és nem tudta, mit csináljon.
Tétován odanyúlt és finoman megrángatta Draco vállát. A másik fiú megmerevedett, de nem fordult meg.
– Sajnálom – suttogta Harry. Tényleg nem állt szándékában megríkatni Dracót.
Nem érkezett válasz a szavaira. Nem volt benne biztos, hogy mit kellene tennie. Amikor legutoljára találta meg a síró Dracót, akkor párbajozásban törtek ki, és ő gyakorlatilag megölte a mardekárost. Visszagondolva Draco reakciójára Hisztis Myrtle fürdőjében, Harry úgy gondolta, hogy egy időre békén kellene őt hagynia.
Félrehajtotta a takarót és már mozdult, hogy kimásszon az ágyból, amikor egy kéz megragadta a csuklóját, és visszarántotta őt. Harry döbbenten meredt Dracóra.
– Hová mész? – suttogta Draco, de közben nem volt hajlandó Harryre nézni.
– Csak arra gondoltam, hogy egy időre békén kellene hagyjalak téged – suttogta vissza Harry, és még a saját fülében is esetlennek és nyugtalannak hangzott.
Draco ismét meghúzta Harry karját és, megértve az üzenetet, Harry visszafeküdt. Meg volt döbbenve, amikor hirtelen Draco a karja alá bújt, és fejét a nyakába temetve sírni kezdett. Harry riadalmat érzett, de azért csak feküdt ott egy ideig és nem csinált semmit.
Végül Draco köré fonta a karját, és a hátát kezdte dörzsölgetni. Halkan mormolta az orrát csiklandozó puha, szőke hajba, hogy minden rendben lesz. "

8. Idézet

„Szeretlek.
Ezt súgja az ölelésem, a reszketeg sóhajaim, a könnyek, amiket felszív a viseltes vászoning, amit Rád kényszerítettek. A bőröd… érezni akarom. Tudni, hogy nem sértette fel a durva anyag, hogy nem lopja, szórja szét pazarlón tested melegét.
Alácsúsztatom a kezem, egyenesen a szíved fölé. Érzem, ahogy meglódul, hogy közben erősebben szorítasz magadhoz.
Nincsenek, nem kellenek hangosan kimondott szavak.
Féltés, félelem… szerelem, hűség, áldozat, fájdalom, hiány, magány, vágyakozás, remény…
Bennünk van mindez. Az öleléssel adjuk és kapjuk, öntudatlan. Üvölt belőlünk, de csak mi ketten halljuk… s ez jól is van így. Senki idegenre nem tartozik. Ez csak a miénk, még ha fáj is.
Fényesre kopott rozsda sikolya töri meg sokatmondó csendünket; jönnek, hogy elvigyenek tőlem.
Rideg, melegséget nélkülöző fény vetül Rád – most látlak először a szememmel… és életemben először megrémít a látványod.
A szemed… ijesztően sötét árnyék terpeszkedik alatta; ahogy közelgett ez a nap, úgy nem hagyott nyugodni, pihenni. A tekinteted, ami az emlékeimben élesebb egy sárkány pillantásánál, most tompa. Én törtem meg, a jelenlétemmel, nem az itt töltött idő… Hiszem, hogy így van. Hiszem, hogy a kényszerű elválás okozta fájdalom fest rá árnyékot, hiszem, hogy ugyanaz vagy még, mint akit ide bezártak.
Hiszek Benned, Lucius.
Durva, türelmetlen karok rántanak el tőlem, de nem engedem, hogy így vigyenek el. Nem érdekelnek az aurorok, nem érdekel, mit gondolnak rólam, rólunk… Hozzád lépek, átkarolom a nyakad, és megcsókollak.
Felizzik a mágiám… hagyom, hadd tegye a dolgát, addig is élvezem a közelséged. Bár nem eresztenek, nem engedik, hogy átölelj, hozzád simulok… szorosabban, mint bármikor.
Amikor elhúzódom, újra a régi vagy. A makulátlan, büszke, kevély és delejes Lucius.
– Tedd meg – súgod, s most sem tűrsz ellenállást. Nem… bár kérsz. Annyira nem tört meg a fogság. – Ígérd meg, hogy megteszed! – nézel mélyen a szemembe, és nem engeded, hogy odébb vonszoljanak. Addig nem, míg rá nem bólintok a kérésedre.
– Ígérem – súgom, s már ettől elszorul a szívem. Meg fogom tenni… akkor is megtenném, ha nem kérnéd.
Csupán annyi időnk marad, hogy az arcomhoz simítsd a tiédet, de aztán keményen, feleslegesen durván kicibálnak Téged a cellából.
Visznek a végzetedhez.”

9. Idézet

„Tehát, az újságíró szombat délután látogatást tett a Malfoy-Potter rezidencián, ahogy Draco szokta emlegetni. Harry némileg szerényebben „közös házuknak” hívta a két emeletes kis kastélyt. Aranyos, nem?
- Mr. Potter, Mr. Malfoy. A rajongóik meghalnak az izgalomtól, hogy megismerjék a közös történetüket. Egyáltalán hogyan találkoztak? – vágott bele azonnal a mugli öltözékű, enyhén rekedt hangú boszorkány. A két férfi nem akarta és nem is tudta volna palástolni a meglepettségüket. És Draco nem mulasztott el egy „Te és az ötleteid” pillantást vetni párjára.
- Minden egy napos délután kezdődött – ragadta magához a szót Harry, hogy mentse, ami menthető.
- Nem igaz, mert esett, csak nem láttál a béna szemüvegedtől – töltött egy kis tejet a teájába Draco.
- Van, akinek nem telik szülinapi szemműtétre – forgatta szemeit az exgriffes. - És egyébként is…
- Szerinted mire való a mágia? – érdeklődött gunyorosan a szöszi. - Majd én mesélek.
- De…
- A talárszabászatban találkoztunk az elsős évünk kezdete előtt nem sokkal – foglalta össze Draco.
- És úgy gondolják, hogy ez meghatározó volt a barátságuk szempontjából? – érdeklődött csevegő hangon a riporter, bár érződött, hogy negatív hullámokat küldözget Draco felé. A két férfi csak váltott egy egyetértő pillantást, de úgy tűnt a boszi még maradhat.
- Gondolja, hogy az első találkozás nem az? Merlinre… - vetett véget a kínos csendnek a szőke varázsló.
- Természetesen. Már akkor is egy tapló volt – kapott az alkalmon Harry.
- Nem vagyok tapló – sértődött meg az exmardekáros.
- De igen. Most is az vagy.
- Te meg olyan sötét vagy, mint akit eltalált egy halálos átok és elfelejtett felébredni.
- Tessék, megint! Tudod, hogy eltalált – pufogott elégedetlenül Harry. - Kétszer is.
- Látszi –aú! Ne verekedj! – tiltakozott a jogtalannak vélt támadás ellen Draco. Nem mintha Harrynek szüksége lett volna hozzá az ENSZ BT felhatalmazására.
- Akkor ne szemétkedj – okította külön bejáratú mardekárosát a férfi.
- Kérem, az interjú… - próbálkozott elhaló hangon a nő, hátha felfigyelnek rá.
- Ezeket majd húzza ki – közölte vele végül a szöszi.”

10. Idézet

„Pontosan tudom, hol vagy. Csak én tudom.
A folytonosan mozgó lépcsők alján nyílik egy kis ajtó. Az alagsori folyosó. Portré visz a bájitaltanteremhez, és a klubhelyiségekhez.
Félkör alakú ez a folyosó, és boltívek osztják fel, amik a tornyot tartják felette.
Felülről kicsiny ablakokon áttörve döfi magát a szálldosó porszemek közé a fény. Egy járólap félredobva hever, és kicsi, lepotyogott szikladarabok is csúfítják a helyet.
Tudtam, hogy ott ülsz. A szegélyen. Hazai térfél, mégis a magányosság ölén megbújva.
Halkan lépek be, és még nem látlak, de ahogy haladok előre, alig koppanó, kihűlt léptekkel, egyszerre előtűnik görnyedő alakod. Rám se pillantasz, és ez elég ijesztő.
Ha hagyod, hogy itt legyek, akkor nagy a baj. Tétován állok meg, majd ismét elindulok. Nem félek tőled, csak attól, hogy elküldesz. Nem mintha itt hagynálak akkor. Vagy veled megyek el innen, vagy sehogy.
Oly lassan sétálok feléd, hogy az idő megszilárdul, mert képtelen ilyen lassan haladni. Megalvad, mint a szükségtelenül meglassúdott vér, és szinte elvékonyodott kötélként feszül elém, hogy azon egyensúlyozzam el magam hozzád.
Halkan ülök melléd. Tudom, hogy milyen most. Üvöltenél, de nem jön ki hang a torkodon. Meg akarsz ütni, szét akarod verni a képem meg a fejemet a köveken... de megbénít valami, ami sokkal erősebb nálad.
- Draco... – súgom, nem tudom, miért. Nem is akarom, hogy felelj.
A puha csendet fentről koppanó nedvesség hangjai teszik élővé.
- Tűnj innen.
Levedlett kígyóbőrt zörget arrébb a szél a csonttá fagyott földön, olyan a hangod. Zizzen. Élettelenül, elveszve, elpusztulva.
Kiszáradva.
Mert elsírtad belőle az életet.
Maradok.
- Draco... – suttogom - ... egy ok mindig marad...
- Hallgass.
- Nem.
- De igen - fordulsz felém, és torz az arcod.
Hát megtörtént.
A köröző madárként szálldosó végzet újra zuhanórepülést végzett.
- Most nem mehetsz haza – suttogom továbbra is szinte kegyelettel, mintha egy olyan betegágynál ülnénk, ami ott sincs... de ami mellett a lelked rogyott térdre.”